9
Holtak napja.
Dupla műszak.
A régiek tudják, hogy megy ez. Megnyitom nekik az átjárót, visszatérhetnek, de nem maradhatnak. Sokuk már nem is jön. Már nincs miért. Figyelték a szeretteiket, gyermekeiket, unokáikat. Elfogytak lassan az ismerős arcok, és a több generációs leszármazottak csak keveseket érdekelnek. Nem látják bennük önmagukat. Hogy is láthatnák? Hisz oly rég nincs arcuk, hogy nem is emlékeznek már rá, milyenek voltak! Velük nincs gond.
De az újak!
Évről évre egyre többen próbálkoznak! Főleg azok, akik még nem fogadták el a helyzetet. A legrosszabbak azok, akik aznap halnak meg… de minél kevesebb időt töltöttek odaát, annál több téveszméjük van ezzel a nappal kapcsolatban. Aztán jönnek a gondok…
Mindenáron megpróbálják újrakötni az elvágott szálakat!
Vissza akarnak térni, nem törődve vele, hogy ez lehetetlen! De még azzal sem, mennyire megzavarják az ottmaradtak életét!
Ez megint az önzőség kiteljesedése! Hihetetlen, de volt olyan, aki felajánlotta egy szerette életét a sajátja helyett!
Néha nem tudom felfogni, hogy volt képes idáig aljasodni a világ!
Ugyanakkor vannak olyanok, akik épp az ellenkezőjére képesek! Feláldozzák magukat másért, olykor akár ismeretlen emberért is!
Bár létezne a Tudás, mely megmagyarázná, hogyan lehetséges egy létezésen belül ilyen mérhetetlen különbség lélek és lélek közt! Testvér és testvér közt!
Ezen a napon mindig sok a pluszmunka.
A nehézkesen megrángatott, összegubancolt szálak megoldása, és kisimítása, minden lélek hazaterelése… és persze az új jövevények.
Elkeserítő, mennyien vádolnak engem a Sors miatt…
Hogy hány öngyilkos veti a szememre, hogy egykor elvittem valakijét… Hány idejekorán elhunyt hiszi azt, hogy az én döntésem, hogy lejárt az ideje… És hány élő átkozza a nevem minden pillanatban.
Ezen a napon visszaengedem őket, mert ez a szabály.
Nem én alkottam, de nem is kérdőjelezem meg. Csak megnyitom az átjárót, és hagyom, hogy elárasszák a földet. És mikor vége, hazahozom őket.
Közben pedig figyelem, ki az, aki már nem kötődik az anyagi léthez annyira, hogy akár csak egy pillanatra is átlépjen. Őket tovább kísérem. Ők készen állnak!
Dupla műszak.
A régiek tudják, hogy megy ez. Megnyitom nekik az átjárót, visszatérhetnek, de nem maradhatnak. Sokuk már nem is jön. Már nincs miért. Figyelték a szeretteiket, gyermekeiket, unokáikat. Elfogytak lassan az ismerős arcok, és a több generációs leszármazottak csak keveseket érdekelnek. Nem látják bennük önmagukat. Hogy is láthatnák? Hisz oly rég nincs arcuk, hogy nem is emlékeznek már rá, milyenek voltak! Velük nincs gond.
De az újak!
Évről évre egyre többen próbálkoznak! Főleg azok, akik még nem fogadták el a helyzetet. A legrosszabbak azok, akik aznap halnak meg… de minél kevesebb időt töltöttek odaát, annál több téveszméjük van ezzel a nappal kapcsolatban. Aztán jönnek a gondok…
Mindenáron megpróbálják újrakötni az elvágott szálakat!
Vissza akarnak térni, nem törődve vele, hogy ez lehetetlen! De még azzal sem, mennyire megzavarják az ottmaradtak életét!
Ez megint az önzőség kiteljesedése! Hihetetlen, de volt olyan, aki felajánlotta egy szerette életét a sajátja helyett!
Néha nem tudom felfogni, hogy volt képes idáig aljasodni a világ!
Ugyanakkor vannak olyanok, akik épp az ellenkezőjére képesek! Feláldozzák magukat másért, olykor akár ismeretlen emberért is!
Bár létezne a Tudás, mely megmagyarázná, hogyan lehetséges egy létezésen belül ilyen mérhetetlen különbség lélek és lélek közt! Testvér és testvér közt!
Ezen a napon mindig sok a pluszmunka.
A nehézkesen megrángatott, összegubancolt szálak megoldása, és kisimítása, minden lélek hazaterelése… és persze az új jövevények.
Elkeserítő, mennyien vádolnak engem a Sors miatt…
Hogy hány öngyilkos veti a szememre, hogy egykor elvittem valakijét… Hány idejekorán elhunyt hiszi azt, hogy az én döntésem, hogy lejárt az ideje… És hány élő átkozza a nevem minden pillanatban.
Ezen a napon visszaengedem őket, mert ez a szabály.
Nem én alkottam, de nem is kérdőjelezem meg. Csak megnyitom az átjárót, és hagyom, hogy elárasszák a földet. És mikor vége, hazahozom őket.
Közben pedig figyelem, ki az, aki már nem kötődik az anyagi léthez annyira, hogy akár csak egy pillanatra is átlépjen. Őket tovább kísérem. Ők készen állnak!