1
A kórházakban mindig sok dolgom van. De sosem jó, ha az alany
keze nem ráncos.
Ezeket a pillanatokat nem szeretem.
Mindig valami furcsa ürességet hagynak maguk után, amit túlságosan lassan nő be a környezet.
De ha már arra járok, sosem felejtek el megállni az újszülött osztálynál.
Ez az egyik kedvenc helyem a világon! Nézem, ahogy alszanak, elgyönyörködöm a tiszta, szinte átlátszó lelkekben… Színtelenek, és fénytelenek.
Bárcsak látná az ember, milyen csodát kap a születéssel, bárcsak látná, ahogy én látom a lelket, látná, hogy milyen tiszta, ártatlan, és milyen mélyen izzó vonásokkal ír rá minden élmény… Ha látnák, hogyan változik, és hogy válik azzá a lángoló masszává, amit végül magamhoz veszek, talán óvatosabban bánna VELE… óvatosabban… figyelmesebben választaná meg a tetteit…
Áh… dehogy!
Hisz más szavakkal ezerszer hallotta már, emberi módon milliószor elmondták neki, hogy felelős minden tettéért, és bármit dönt, bármerre fordul, az mindent megváltoztat maga körül!
Filozófusok, tanárok, elmélkedők, költők, filmesek… Mit sem ért. Ugyanúgy rombol, ugyanúgy önző módon rúg bele abba, akinek kezet kellene nyújtani, épp úgy szennyezi tovább a tisztaságot… Mit számítana, ha az én szememmel látná?
De mégis!
Ezek a forrástiszta lelkek gyönyörködtetnek!
Hogy hiszem-e, hogy bármelyikük változást hozhat?
Hiszem-e, hogy lehetőségük lesz szabadon dönteni, szabadon élni, nem elnyomottan, nem megkötötten?
Hiszem-e, hogy azok, akikre az életük bízva van segíteni, és óvni fogják őket, ahogy a világ elrendelte, vagy ők fogják a legmélyebb sebeket okozni?
Nem számít!
Mert tiszták.
Mindegyikük egy új lehetőség!
És még ha bele is néznék a jövőjükbe, akkor, ott, abban az áttetsző pillanatban mindben megvan a tökéletesség reménye!
Hogy utána elvész, tönkreteszik, elveszik, és elveszítik, ez már egy másik pillanatra tartozik.
Ezen a helyen szinte csak a nyugodt vízcsobogás hangjai uralnak mindent. Persze olykor itt is felvillan a fény…
Fiatal nővér a pultnál. Mosolyog az idős asszonyra, aki az unokáját jött meglátogatni. Az asszony világosszürke, tompán fénylik. De a nővér ragyog! Fogalma sincs róla, hogy este találkozunk… Nem is sejti!
Rikán sejtik…
Az egyik szobából már árad a fény… Csak néhány lépés még.
A kezem nyújtom, és ő elfogadja. Reszket, ahogy fehér izzással kilép a testéből. Arcának elmosott vonalain még látom a félelmet, és egy legördülő könnycseppet. Csak egy pillanatnyi, hátborzongató érzés az élőknek, ha érintkeznek vele, most a rohanásban nem is veszik majd észre.
Sípolnak a gépek, rohannak az orvosok…
Ő áll…
Engem néz, és sajt magát felváltva.
- Értem küzdenek… Nem engedhetnél vissza?
Sajnálom.
Akit egyszer kiemelek, az nem tér vissza soha. Legalább is így nem!
Hagyom, hogy nézze még néhány pillanatig, aztán elindulunk.
Az újszülött osztály felé vezetem, hogy lássa a tisztaságot, mielőtt elhagyná ezt a világot. Hogy lássa, hogyan kezdte! Lássa, hogy valaha az ő lelke mélyén is ugyanez a nyugodt, várakozásteljes mindenség pihent.
Csak rajtuk áll, hogy mivé nevelik…
Ezeket a pillanatokat nem szeretem.
Mindig valami furcsa ürességet hagynak maguk után, amit túlságosan lassan nő be a környezet.
De ha már arra járok, sosem felejtek el megállni az újszülött osztálynál.
Ez az egyik kedvenc helyem a világon! Nézem, ahogy alszanak, elgyönyörködöm a tiszta, szinte átlátszó lelkekben… Színtelenek, és fénytelenek.
Bárcsak látná az ember, milyen csodát kap a születéssel, bárcsak látná, ahogy én látom a lelket, látná, hogy milyen tiszta, ártatlan, és milyen mélyen izzó vonásokkal ír rá minden élmény… Ha látnák, hogyan változik, és hogy válik azzá a lángoló masszává, amit végül magamhoz veszek, talán óvatosabban bánna VELE… óvatosabban… figyelmesebben választaná meg a tetteit…
Áh… dehogy!
Hisz más szavakkal ezerszer hallotta már, emberi módon milliószor elmondták neki, hogy felelős minden tettéért, és bármit dönt, bármerre fordul, az mindent megváltoztat maga körül!
Filozófusok, tanárok, elmélkedők, költők, filmesek… Mit sem ért. Ugyanúgy rombol, ugyanúgy önző módon rúg bele abba, akinek kezet kellene nyújtani, épp úgy szennyezi tovább a tisztaságot… Mit számítana, ha az én szememmel látná?
De mégis!
Ezek a forrástiszta lelkek gyönyörködtetnek!
Hogy hiszem-e, hogy bármelyikük változást hozhat?
Hiszem-e, hogy lehetőségük lesz szabadon dönteni, szabadon élni, nem elnyomottan, nem megkötötten?
Hiszem-e, hogy azok, akikre az életük bízva van segíteni, és óvni fogják őket, ahogy a világ elrendelte, vagy ők fogják a legmélyebb sebeket okozni?
Nem számít!
Mert tiszták.
Mindegyikük egy új lehetőség!
És még ha bele is néznék a jövőjükbe, akkor, ott, abban az áttetsző pillanatban mindben megvan a tökéletesség reménye!
Hogy utána elvész, tönkreteszik, elveszik, és elveszítik, ez már egy másik pillanatra tartozik.
Ezen a helyen szinte csak a nyugodt vízcsobogás hangjai uralnak mindent. Persze olykor itt is felvillan a fény…
Fiatal nővér a pultnál. Mosolyog az idős asszonyra, aki az unokáját jött meglátogatni. Az asszony világosszürke, tompán fénylik. De a nővér ragyog! Fogalma sincs róla, hogy este találkozunk… Nem is sejti!
Rikán sejtik…
Az egyik szobából már árad a fény… Csak néhány lépés még.
A kezem nyújtom, és ő elfogadja. Reszket, ahogy fehér izzással kilép a testéből. Arcának elmosott vonalain még látom a félelmet, és egy legördülő könnycseppet. Csak egy pillanatnyi, hátborzongató érzés az élőknek, ha érintkeznek vele, most a rohanásban nem is veszik majd észre.
Sípolnak a gépek, rohannak az orvosok…
Ő áll…
Engem néz, és sajt magát felváltva.
- Értem küzdenek… Nem engedhetnél vissza?
Sajnálom.
Akit egyszer kiemelek, az nem tér vissza soha. Legalább is így nem!
Hagyom, hogy nézze még néhány pillanatig, aztán elindulunk.
Az újszülött osztály felé vezetem, hogy lássa a tisztaságot, mielőtt elhagyná ezt a világot. Hogy lássa, hogyan kezdte! Lássa, hogy valaha az ő lelke mélyén is ugyanez a nyugodt, várakozásteljes mindenség pihent.
Csak rajtuk áll, hogy mivé nevelik…